Bernáth Mihály méhésztől
A méhészkedés egy több ezer éves tapasztalatokat ölelő foglalkozás, melynek szeretete elengedhetetlen a jó eredmények eléréséhez.
Nem csak az illatos és a gyógyító méz, hanem a méhek szeretete és megértése, ezeknek a szorgalmas és fárdhatatlan teremtményeknek nélkülözhetetlen.
A méhek legnagyobb haszna a virágok megporzása. A virágok az általuk termelt nektárral, egy édes folyadékkal csalogatják magukhoz a méheket. A méh a virágok nektárját gyűjti össze, majd azt saját szervezetében átalakítja. A felszívott nektárhoz a szájukban lévő garatmirigyből enzimeket, emésztőnedveket kever hozzá, a keveréket pedig mézgyomrukban gyűjtik. Hazaérkezés után innen töltik bele ezt a még híg folyadékot a lépek sejtjeibe. Végül teljes értékű mézzé akkor válik, amikor szárnyuk lebegtetésével, a levegő keringetésével besűrítik, és lecsökkentik a víztartalmát.
A méznek körülbelül 4/5 része cukor, 1/5 része víz. Hiába oldana azonban valaki cukrot ebben az arányban: nem mézet, hanem cukorszörpöt kapna, mint ahogy a vízből, szeszből és cukorból sem sikerül bort készíteni. A méz jellegét, éppen mint a borét, egész sereg különleges anyag szabja meg. Kevés van benne ezekből, de annyi is elég, hogy ne lehessen utánozni.
Mint, ahogy a borok különböznek egymástól, a méz is különféle származása termőhelye, kezelése, sőt még a gyűjés éve szerint is. Más a cukortatalma, színe, illata, zamata. A borhoz abban is hasonló, hogy folyton módosul, alakul.
A saját gyártmányú kaptárok különös gonddal és figyelemmel készültek az évtizedek tapasztalatai szerint.